India autentikus ősi vallását hinduizmusnak (szanszkrit: हिन्दू धर्म: Hindū: dharma, सनातन धर्म Sanātana Dharma) vagy brahmanizmusnak nevezzük. A hinduizmus nehezen definiálható, a történelem során dinamikusan fejlődő vallási rendszer, amely napjainkban is alakul, formálódik. A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció, a világon több, mint 900 millió ember világnézetét képezi. Lényege nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem a rendkívül differenciáltan rétegződött indiai társadalmi rendszer sajátos képződménye.

A hinduk ősidők óta ugyanazon névvel jelölik a vallásuk alapjául szolgáló elvet, magát az egyetemes hindu vallásrendszert: Szanátana Dharma (a. m. „Örök Rend” vagy „Örök Törvény”). A hinduizmus tehát azoknak a különféle, egymástól igen távolinak tűnő hitrendszereknek, gyakorlatoknak és szent írásoknak a gyűjtőneve, amelynek alapvető világnézetét a Szanátana Dharma határozza meg.

A világ vallásai közül kitűnik dogmatikamentességével, nagy toleranciájával és a missziós tevékenységek teljes hiányával is. Nézetrendszere és filozófiája kísérletet tesz a létezés csaknem minden aspektusának feltárására.

A brahmanizmus és hinduizmus fogalma

A két elnevezés egymással felcserélhető fogalmak, bár a két kifejezés eredete eltér egymástól. Néhány indológus a 19-20. században úgy vélte, indokolt bizonyos árnyalatbeli megkülönböztetés a két megnevezés között, azonban ma már szinonim fogalmak, bár a hinduizmus szóhasználat elterjedtebb.

Brahmanizmusról az i.e. első évezred kezdete óta beszélhetünk, a monopolhelyzetbe került papság (brahmanák) széles körű társadalmi szerepvállalásának megjelenésétől. A szó az indiai papok kasztjának (brahmanák) nevéből származik, és nem Brahmá isten nevéből, mint azt korábban feltételezték. Hasonlóan a lámaizmushoz, amely azokat a buddhistákat jelöli, akiknek lámák a papjai.

A hinduizmus földrajzi eredetű szó, az Észak-Indiát elözönlő muszlimok az Indus-vidék lakóit nevezték hinduknak, a folyónév perzsa alakjából képezték a nem iszlám hitű lakosság nevét. Tágabb értelemben az i.e. 3.évezredbeli, az árják megjelenése előtti vallási formációkat is a hinduizmus megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Szűkebb, mai értelmezésben a hinduizmus kifejezést attól az időszaktól használjuk, amikor az őslakók által hirdetett vallási (autochon) elképzelések összeolvadtak az upanisadok lélekvándorlást és megváltást hirdető tanaival. Ettől az időszaktól jellemző a brahmanák kiváltságos helyzetének elismertsége is.

Téves az a nézet tehát, hogy a hinduizmus a brahmanizmus valamiféle megreformált változata, vagy annak a modern korhoz igazított továbbfejlesztése lenne. Az indiai szubkontinens uralkodó vallása annyira sokrétű és összetett, hogy európai értelemben vett vallási fogalmak nem alkalmazhatók rá. Talán az egyetlen, ami biztos pontot jelenthet a vallás lényegének megértéséhez, az a Örök érvényű világtörvény, a Szanáthana Dharma általános tisztelete, amely minden hindu számára vallásának alapját képezi.

A hinduizmus fogalmát ma a kutatók szinte egyöntetűen az indiai kultuszok és vallási formák gyűjtőnevének tekintik, ezért ezt a terminust meglehetősen tág összefüggésben tárgyalják. A hinduizmus magában hordozza a védikus vallást, a brahmanizmust, a tantrizmust és az indiai lokális vallásokat is.

Az indiaiak bár használják a ‘Hindu’ kifejezést, vallási hovatartozásukat annak alapján határozzák meg, hogy kit tekintenek a legfőbb istenüknek. A két legnagyobb vallási csoport a visnuiták (vaisnavák, vai¶yák vagy vai¶vák) – azaz Visnu (Vi¶nu) isten és megtestesüléseinek (Krisna, Rama) követői, illetve a sivaiták (¶aivák) – azaz Siva (¦iva) isten követői.

India vallásai

A hinduizmus rendkívül heterogén vallási formáció. A több száz, vagy ezer isten, vagy istenként imádott „létező” (mitológiai alakok, növények, hegyek, állatok, tárgyak) a vallás természetének hagyományos megközelítését rendkívül megnehezíti.

A különböző indiai vallások kapcsolatban állnak egymással vagy a gyökereiket tekintve, vagy a filozófiai elképzeléseikben. Ugyanakkor a különböző szekták még azonos istenhit mellett is szélsőségesen eltérhetnek egymástól.

India lakosságának (~1 134 000 000) mintegy 83%-a hindu vallás valamelyik áramlatát képviseli. Ugyanakkor az iszlám befolyása erős, a lakosság 11%-a muszlim. Jelen vannak ugyanakkor a keresztények (2,5%), a szikhek (2%) és a buddhisták is (0,7%). A dzsainák (0,5%) és a zsidók, párszik (0,4%) közé a népesség töredéke tartozik. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez a kisebbség az indiai szubkontinens népességéből adódóan meglehetősen nagy lélekszámot jelent.

A tan

Alapfogalmak

A hindu vallásrendszer nem kinyilatkoztatott vallás, fejlődése évezredeken keresztül nyomon követhető a legrégebbi totemisztikus, fetisiszta hitek megjelenésétől, napjainkig. A fejlődés nem egységes. A különböző változatok, ágazatok és szekták egymás mellett, egymást tolerálva fejlődtek, így kialakult, minden hívő számára kötelező és elfogadható dogmatikája nincs.
A sokféleség és a változatosság alapja az az egész hitrendszert átható nézet, hogy a végső „egy” a hívőtől függetlenül létező valóság, a hozzá való utak, a megközelítés másodlagos. Híveitől nem követeli meg azonban egy túlvilági, mindenható-teremtő és a történelem során megtestesülő lény tiszteletét (kereszténység, iszlám, zsidó vallás) , sem pedig, hogy megtagadják azt (buddhizmus). Az egyén dönti el, vajon ateista, teista vagy panenteista kíván-e lenni. Nincsenek egységes, határozott elméletek a világ kialakulásáról, a lélek lényegéről vagy más, nyugaton vitatott metafizikai kérdésekről.
A hindu pantheon megszámlálhatatlan istenei a mitológiák különböző változataiban eltérő, önmaguknak is ellentmondó tulajdonságokkal rendelkeznek, istenek és istennők egyik változatban jóságos és gondoskodó, másikban vérengző és pusztító alakot ölthetnek.

A hindu vallás nem egy olyan kert, amelyet kertészek hoztak létre, és utódaik évszázadokon keresztül gondoztak, ápoltak, alakítottak, hanem buja dzsungel, amelybe gondolkodók, szentek és próféták megpróbáltak ösvényeket vágni.

A hindu filozófusok a Dharmát, illetve a Karma törvényét, mint a világ felett álló legfőbb princípiumot tekintik elsődlegesnek, szemben a Visnut vagy Sivát, mint a mindenben jelenlévő és megnyilvánuló legfőbb urat imádó istenhívőkkel. Az ellentét azonban csak látszólagos. A hinduk nem hisznek abban, hogy létezik - létezhet - olyan koherens metafizikai rendszer, amely önmagában képes leírni a világ teljességét.

A Dharma mint világtörvény

A hindu vallás követői vallásukat, a hinduizmust, a Dharma (vallás) elnevezéssel illetik. A Dharma egyetemes, a mindenséget átható világtörvény, amelyhez minden létezőnek igazodnia kell, legyen az élő, élettelen vagy isteni eredetű a világegyetemben. A Dharma nem keletkezik, nem múlik el, öröktől fogva létezik és örökké létező is marad, eredete a végtelenbe vész. Átfogja a természeti törvények rendszerét, az ember mentális életében pedig erkölcsi kötelezettséggé lényegül.

Visnu, a hindu „szentháromság” (trimurti) egyik istene a világkorszakok légüres terében álmodja újra a világot, amelynek minden létező atomja már keletkezésekor (Brahmá a „teremtő” munkája nyomán) a Dharma törvényét fogja követni. A taohoz (→taoizmus) hasonló, de attól kényszerítő erejében különböző ősprincípium, amelynek nem a tanulmányozása hozza meg az üdvözülést a kiválasztottak számára, hanem mindentől független kényszerítő erő a világegyetemben. A Dharma tehát a természeti törvényeket, az ember erkölcsi törvényeit és a vallási előírások bonyolult rendszerét szabályozza. A Dharmának ellenállhatunk, hiszen az ember szabad akarattal megáldott lény, de akkor szembe kell néznünk a negatív következményekkel, amelyek előbb vagy utóbb teljes bizonyossággal bekövetkeznek. Erkölcsi szempontból a Dharma nem csak általános emberi, etikai vagy rituális előírásokat tartalmaz az egyén teljes életében követendő cselekedetekről, hanem a mélyen differenciálódott társadalmi rétegek (kasztok) számára különleges, csak rájuk vonatkozó rendelkezéseket is előír, sőt ezek az előírások még életszakaszok szerint is eltérhetnek.

A Karma mint cselekvés

Ha a Dharmát, mint a világegyetemet átszövő hálót képzeljük el, amelyhez minden létező kötelező érvénnyel kapcsolódik, úgy a Karma mint tett és cselekvés, a hálóra felfűzött létezők kölcsönhatása, amely az ok-okozati összefüggések végtelen láncolatát hozza létre.

A kölcsönhatások rendszere nem valami fátumszerűen ható, megmásíthatatlan felsőbb akarat következménye, hanem a létező közvetlen cselekvésének és előző cselekedetei jutalmának vagy büntetésének eredője. Sors tehát abban az értelemben, hogy döntési helyzeteink már eleve bizonyos kiindulási feltételek szerint alakulnak, azonban döntéseink során mindig megmarad a választás szabadsága. Mivel az elképzelhetetlenül sok élőlény, amely világunkat lakja, az öröktől fogva létező „lélek” egy bizonyos megnyilvánulási formája, a jó és rossz cselekedetek száma szinte végtelen.

Az eredendő Karma, az ősanyag (prakriti) első rezdülése. Első megnyilvánulásában különböző létfokozatokon keresztül átívelő cselekedetek láncolatát hozza létre. Az „élő” e létfokozatok egyre magasabb szintjein haladva tapasztalja meg a teljes Létezést, ismeri meg a Mindenséget. Erőfeszítéseket tesz, karmája szerint él, lázad vagy beletörődik sorsába, de lelke visszavágyódik a karma nélküli világ örökkévalóságába.

A lélekvándorlás

A lélek örökkévaló, a test átmeneti. A lélek útja a létformák megismerése, az öntudat tökéletesítése a dharmának megfelelő tettek által. A lélek útja tehát a dharmától vezényelt újjászületések útja. Az élő útjának tökéletesedését a Szanátana Dharma biztosítja, vagyis az „Örök Törvény” egyre tisztább megismerése.

Az öröktől fogva létező lélek (atman) szüntelenül járja körforgását(szanszára) a létformák milliárdjai között, újjászületéseinek anyagi minősége előző tetteinek jutalma vagy büntetése. A lélek nem szűnik meg és nem keletkezik, a nagy világkorszakok végén az anyagi semmi állapotában is megmarad, és az új anyagi világ létrejöttekor testesül meg.

A körforgás célja a mindenség teljességének megismerése, a létezés minden aspektusának átélése. A hindu filozófusok és hittudósok annak függvényében, hogy ateista, teista, vagy panenteista iskolát képviselnek, eltérő választ adnak arra a kérdésre, hogy a szanszára ciklusából milyen módon lehetséges a szabadulás, létezhet-e a teljes megismerés, vagy hogy ennek elérésekor mi történik a lélekkel. A Dharma tisztelete, betartása és megőrzése szükséges, de nem elégséges feltétele a szanszárából való megszabadulásnak. A lelki, szellemi és testi lemondások, a vallásos hit és áldozatok (bhakti), a jó cselekedetek és rítusok (karma-jóga), vagy a megismerés útja (dnyána) mint lehetőség áll a hívő rendelkezésére, hogy egyesüljön a „végső valósággal”.

A kasztok és törvények

A Dharma törvénye az összességében rendezett világegyetem vezérlő fonala, amely az embert mint társadalmi lényt is pontosan körülhatárolt feladatokra készteti. Ezek a feladatok nem egyéni választás vagy kinevezés, hanem öröklődés (beleszületés) útján kerülnek kiosztásra, az ősidőktől fogva kijelölt szabályok szerint. A társadalom rétegei, a kasztok, szigorúan előírják tagjaik számára azt, hogy mit tehetnek és mit nem a vallási rituális megnyilvánulásaikban, a munkában, házasságban, étkezésben és a legegyszerűbb mindennapi tennivalókban.
A legfelsőbb kaszt a brahmanák (papok) kasztja, akik a legnagyobb mértékű szellemi és erkölcsi tisztaságuk miatt a legközelebb állnak az istenekhez.
Az utánuk következő második kaszt a harcosok kasztja (ksatriják) akik a fennálló társadalmi rend védelmét látják el, számukra bizonyos előírások módosulnak (például a hús fogyasztása engedélyezett).
A harmadik kaszt a dolgozók (vaisják) kasztja, elsősorban a gazdasági tevékenységeket folytatók tartoznak ebbe a körbe, az ipar, kereskedelem, földművelés és az állattenyésztés területein dolgozók.
Ez a három felső kaszt jogosult a védák tanulmányozására, az ez alatt létező kaszt tagjai alantas foglalkozást űznek, szolgálnak a felső három kaszt számára (súdrák).
A négy kaszton kívül esők az (asprisják), érinthetetlenek. Ők tisztátalan mesterséget folytatnak, mint például az utcaseprők, WC-tisztítók, vagy a tolvajok. Az említett kasztok számtalan alcsoportra bonthatók, a hindu társadalom rétegződése szempontjából több ezer kasztról beszélhetünk. Az azonban, aki nem hinduként született, az összes kasztbelihez képest alacsonyabb helyet foglal el a világban, nincsenek kaszt szerint besorolva, nem kaptak eredendő, rájuk nézve kötelező törvényeket.
Az ortodox hindu iskolák a kasztok tagjait szinte eltérő fajként tartják számon, akiknek bár vannak azonos tulajdonságaik, ám jogaik és kötelességeik szempontjából alapvetően különböznek.

A kasztrendszer Indiában a mai napig fennmaradt és máig a társadalom gerincét alkotja. Amíg az európai kultúrkörben a vallás- és államrendszerek, valamint a pénzügyi hierarchikus rétegződések szerint tagozódtak a társadalmak, addig Indiában szigorú, vallási, örökletes szabályok szerint, amelyben a gazdagság, a hatalom másodlagos. Így a magasabb kasztok tagjai lehetnek szegények, az alacsonyabb kasztbeliek gazdagok. A vagyoni helyzet nem befolyásolja az egyénre kiszabott Dharmát, amely öröktől fogva létezik. Mivel a kasztrendszerhez való tartozás nem kinevezés kérdése, hanem csak beleszületni lehet, és a hindu törvények kasztra és személyekre szabottan adottak, a hinduizmus sajátosan indiai jelenség, így ilyen szempontból nem világvallás. Térítő tevékenységet sem folytat.

A hindu időfelfogás

Az időfogalom az ind filozófia és a hindu mitológia egyik legfontosabb pillére. Egyrészt elhelyezi az embert a végtelen időben, másrészt hatalmas mértékeivel rávilágít annak időben sodródó, esendő voltára.

A mitológiai felfogás az Egyetlen Isten megsokszorozódásaként értelmezi Brahmá születését, amikor Visnu köldökéből lótuszlevélen megjelenik a teremtő Brahmá, aki a világ dolgait hivatott megteremteni.

Az idő Brahmá életének folyama, amely egymásba ágyazott ciklusok sorozatából áll.
Hossza száz Brahmá-év, ami 311 040 000 000 000 emberi évnek (több mint háromszázezer-milliárd év!) felel meg.
Brahmá egy napja a nappalból és az éjszakából áll. Az élet csak Brahmá nappalai alatt lehetséges, ennek végén bekövetkezik a világvége, amely azonban csak egyetlen világrendszert érint, itt is csak az emberek lakta földet, az alvilágot és a menny alsó rétegét. Ezután hosszú Brahmá-éj következik, amelynek végén elkezdődik az új világ teremtése. A Brahmá-nappal, a kalpa (aión), ezer világkorszakot (csatur-juga) foglal magába, amelyek időtartama 4 320 000 emberi év. A nagy világkorszakok kisebb részekre (jugák) bonthatók:

• - Krita-(Satya)juga = 4800 istenév, 1 728 000 emberi év
• - Trétá-juga = 3600 istenév, 1 296 000 emberi év
• - Dvápara-juga = 2400 istenév, 864 000 emberi év
• - Kali-juga = 1200 istenév, 432 000 emberi év

A jugák hajnalokra, nappalokra és alkonyokra oszthatók, a nappalok és alkonyok hossza a teljes juga mintegy egytizedét teszik ki. Mi most a jelenlegi Brahmá életének második felében, egy kali-juga hajnalán vagyunk. Maga a kali-juga időszámításunk előtt 3102. február 18-án kezdődött Krisna halálával, a tulajdonképpeni kali-juga (nappal) időszámításunk szerinti 32899. évben veszi kezdetét.

A Krita korszakot a jog, az igazság és az erény jellemzi, de a korszak végén már feltűnik a rossz, a gonosz is. A további korszakok fokozatos erkölcsi romlása - dacára a korszakonként esetleg többször is megjelenő Visnu megtestesüléseknek - már megállíthatatlan. Visnu utolsó megtestesülése után, amikor majd lófejű harcosként (Kalki) felveszi a harcot a gonosszal, a földön megszűnik az emberi élet, és egy újabb Krita-juga veszi kezdetét.
Amikor egy Brahmá élete letelik, Siva elpusztítja a világot. Ekkor a teljes világ, az összes rétegével együtt megsemmisül, visszaalakul differenciálatlan ősanyaggá. Ebből a nyugalom hosszú időszaka után új, romlatlan univerzum keletkezik.

A világ mindenkori erkölcsi állapota tehát egyfajta szükségszerűség következménye, a gyakorlatban az idő, a korszak az, amely megszabja az erkölcs mibenlétét. Első látásra úgy tűnik, hogy a jugák törvénye a szabad emberi cselekvés ellen hat, azonban az emberi akarat (iccsha) és a megkülönböztetés képessége (vicsaksana) lehetővé teszi számára a produktív döntést a helyes élethelyzetek kialakítására. A hinduk úgy tartják, hogy a hanyatló korszakokban az istenek különösen jó oldalukat mutatják az emberek felé, hiszen tudják, hogy helyzetük nehéz.

A korszakokon belül, amúgy is előfordulnak különösen könyörületes időszakok (múrták), amely alatt végrehajtva bizonyos cselekvéseket, az sikerrel kecsegtet. Ezeknek az időszakoknak a pontos kiszámítása a hindu asztrológia feladata. Az asztrológiai kalendárium (pancsángam) tájékoztat a hold állásáról, a telő vagy fogyó hold egy tizenötöd részéről, a hét napjáról, az asztronómiai konstellációk összhatásáról, de a hosszú távon várható időjárásról, a politikai stabilizációról, a szomszédos államokkal fennálló békéről, illetve olyan konkrét gazdasági-piaci kérdésekről is, mint az élelmiszerek ára.

A hinduizmus forrásai

A hinduizmus alapvető forrásai a védák (Véda, azaz tudás). Nem egy ember alkotása, hanem évezredek során formálódó hittételek összessége, amely kiegészítéseivel (brahmanák és upanisádok) hatalmas mennyiségű ismeretanyagot, vallási előírást, filozófiai tézist tartalmaznak. A kutatók i.e. 1500-i.sz. 1500 közötti időszakra datálják a teljes mű létrejöttét.

A védák a teisták szerint isten (Isvara) kinyilatkoztatásai, ebben hasonlít a bibliai ószövetség vallásos értelmezésére, azonban részei valójában időben távoli korszakokban jöttek létre és egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó elképzeléseket is tartalmaznak.

Az ateista mimánszászák szerint a Véda öröktől fogva létező szubsztancia, az ateista szánkhják szerint azonban nem öröktől fogva létezik, mégis minden világban egyformán jelen van, mivel az öröktől fogva létező lélek emlékszik rájuk és átmenti korról korra a Védák szellemiségét. A panenteisták a mindent átható ősanyag (prakriti) első megnyilvánulásaként, leheleteként, mint dallam, harmónia tekintenek rá.

A védák négy fő részből (szanhitá) állnak:

• Rigvéda - 1028 himnuszból álló gyűjtemény
• Számavéda - Az áldozati szertartások előkészületeinek énekei
• Jadzsurvéda - Áldozati szertartások közben mondott énekek
• Atharvavéda - "Varázsénekek"

Ezeket kiegészíti a brahmanák gyűjteménye, amelyben az áldozati szövegeket magyarázzák meg, illetve az upanisadok, amely a védákhoz kapcsolódó filozófiai értekezések gyűjteménye.
Az upanisadok legtöbb része az i.e. 7-5. században jött létre, mint a Védák utolsó fejezetei. A Védantáknak ( „A Védák összefoglalásai”-nak) is nevezett szövegek eltérnek az eredeti Védák hangvételétől, a rituális áldozatokkal kapcsolatos kérdéseket már filozófiai tárgyú gondolatok váltották föl. Az upanisadok 108 fejezete a hinduizmus későbbi filozófiai alapjait teremtette meg.

A védákat csak a legfelsőbb négy kaszt tagjai tanulmányozhatják, illetve a brahmanák magyarázhatják.

A védákhoz járulnak a szent hagyomány szövegei(szmritik), amelyek tartalmazzák a legkülönfélébb tudományok vezérfonalait (szútráit) és tankönyveit (sásztráit). Szmritinek számít a hinduk két leghíresebb eposza, a Ramajána, és a Mahábhárata is.

A Ramajána Visnu egyik megtestesülésének (avatára), Rámának a harcát meséli el a feleségét elrabló gonosz démonkirállyal Rávanával, míg a több mint kétszázezer verssorban leírt Mahábhárata Bharata király leszármazottainak harcait, viszontagságait, testi és lelki gyötrődéseit önti költői formába. Ez utóbbi eposzt az teszi különösen fontossá, hogy tartalmazza azt a legtöbbször külön kezelt filozófiai tankölteményt, amelyet (tévesen, de érzékletesen) a „Hindu Bibliának” neveznek. Ez a költői betét a Bhagavad-gíta, azaz a „Magasztos szózata”, amelyben Visnu nyolcadik avatárja Krisna elmagyarázza Isten, a világ és a lélek lényegét.

A két eposzon kívül jelentős forrás a 18 purána. A purána szó jelentése „ősi” és elsősorban a védikus írások metafizikai, transzcendentális eredményeit foglalják össze, elsősorban isten megtestesülései és híveinek cselekedetei köré építve. Tizennyolc fő puránát különböztetünk meg, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Kérdés-felelet formában írták őket. A legismertebb és legkiforrottabb puránának a Bhágavata Puránát vagy más néven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a lélek tökéletesítésének módszereiről tanít.

Filozófiai iskolák

Már a hinduizmus fejlődésének korai szakaszában megjelentek olyan törekvések, amelyek a rendkívül kiterjedt és sokrétű mitológiai rendszernek egységes filozófiai hátteret kívántak nyújtani. Ez elsősorban a megkérdőjelezhetetlen és nagy tekintélyű Védák magyarázataiban és értelmezésében nyilvánul meg. A filozófiai iskolák kimagasló alakjairól keveset tudunk, mert egyrészt az indiai szellem nem tartja különösen fontosnak a halandó személyek neveinek megőrzését, hiszen az általuk kifejtett gondolatok jelentősége számít, másrészt az alaposan rendszerezett, jól körvonalazott gondolati struktúrák meglehetősen ritkák. Az eszmei áramlatok elsősorban u.n. vezérfonalakban (szútrákban) körvonalazódtak, amelyeket egyfajta világnézeti alapelveknek is tekinthetünk. Nem a nyugati értelemben vett filozófiai rendszerekről, hanem egyfajta "szemléletmódokról" (darsana) beszélhetünk tehát, amelyek egymás mellett és egymást kiegészítve fejlődnek.

Az ortodox hindu hagyomány hat darsanát ismer el, amelyek alapvetően eltérő módon értelmezik a világot és annak jelenségeit:

• Karma-mimánszá - eredetileg vallási rituálék végrehajtásával kapcsolatos tanulmányok, melynek szabályait Dzsamini (i.e. 300 körül) hozta létre, majd az i.sz. 700. körül önálló filozófiai áramlatként élt tovább a hagyományokban. A lélek valós mibenlétét elemzi. Tagadja az örökké létező, mindenható isten meglétét, az egyetlen vezérlő elvnek a Dharmát tekinti.Védánta - A védák vége, amely a már említett upanisadok végső célját taglalja. Fő könyve a Brahmaszútra, amely sokszor kétértelmű, talányos, aforizma jellegű szövegeivel a legkülönfélébb nézetek és istenértelmezések alapját képezi. Megtalálhatók benne az isten-lélek-anyag háromság elmélete csakúgy, mint az isteni emanáció (tulajdonképpen panenteizmus, a mindenség isten kisugárzása) és olyan jellegű illúzióelmélet is, amely szerint a világ illúzió, valójában csak Isten létezik.
• Szánkhja - A világalapelvek rendszerezett gyűjteménye, amely számba vette (szankhja a.m. szám) a Minden Egytől származtatott elméleteket. Az i.sz. 5. századtól a szánkhja letisztult, elvetette a monisztikus létfelfogást, és elsődlegesen a megismerésre képes individuumok, önálló lelkek létezését tanította, amelyek az anyagi világtól elszakadva képesek megismerni az anyagtól független öröklétet. Az elsődleges vezérlő elv, a mimánszához hasonlóan, itt is az Örök Törvény.
• Jóga (a.m. megfeszítés, edzés) - A meditáció gyakorlati megvalósításának szútrája, a szankhájával rokon eszmei alapokon, amely bár elismeri az isten létezését, de szerinte a világ történéseire istennek nincs befolyása.
• Njája (a.m. logika), világnézetileg a Vaisésikával rokon, dialektikus logikai rendszer.
• A Vaisésika természetfilozófiai vizsgálódásokat tartalmaz, amely a kategorizált létezőkben fellelhető különbségeket és azonosságokat tárja fel. Kilenc egységet (szubsztanciát) különböztet meg, ezek a négy atomi elem (föld, víz, tűz, levegő), a három mindent átható entitás (az éter, a tér, és az idő), a lelkek összessége, valamint a lelkekhez kapcsolódó atomi "gondolat-szubsztancia". 

A két utóbbi darsana álláspontja a mindenható és mindenütt jelenlevő isten létezését illetően csaknem azonos: a világ ura és irányítója, a mindenben jelenlevő és megnyilvánuló Isten létezik, aki maga is ős-szubsztancia, és akár személyes vagy személytelen, Visnunak vagy Sivának hívják (az egyénre bízzák ennek eldöntését), befolyással van az univerzum minden történésére.

Látható, hogy a vallásos darsanák, eszméiket illetően, igen eltérő álláspontot képviselnek olyan alapvető kérdésben is, mint maga isten létezése. Ez a nyugati szemlélet számára rendkívül szokatlan vallási megközelítés alapvetően a Dharma tágabb értelmezésében nyer feloldást. Az Örök Világtörvény végső soron magára istenre is érvényes, akinek cselekedetei nem független megnyilvánulások. A legtöbb istenhívő filozófiai iskola istent egyenesen az ősoknak tekinti, amely a Dharmát mint akaratának megnyilvánulását értelmezi, és ha akarja, vissza is vonhatja. "Az egész világtörténet nem egyéb tehát, mint isten játéka önmagával".

A hinduizmus az indiai szubkontinens hatalmas kiterjedésének és nagyszámú népességének köszönhetően már korai története során különböző tanításokra, iskolákra, szektákra tagolódott. Ezek a szekták, attól függően, hogy kit tekintenek hitük központi alakjának, Sivát, Visnut vagy másokat (Brahmának gyakorlatilag nincs kultusza) a gazdag pantheon lakói közül, saját hitrendszereket dolgoztak ki, amelyek többsége valamelyik darsanához kötődik.

Sok szekta központi gondolata az istennek való áhítatos odaadás, (→bhakti), amely a végső üdvösség egyedüli lehetséges útja. Tantételük szerint az emberi gyengeség nem teszi lehetővé a megváltást, a szanszára kötelékeitől való megszabadulást, erre csak isten végtelen hatalma képes, akinek jóindulatát feltétlen odaadásunkkal kell megnyernünk.

Sankara, az i.sz. 8. században élt brahmana és filozófus nagyszabású kísérletet tett arra, hogy a védánta szövegek újraértelmezésével egységbe fogja a különböző, párhuzamos tantételeket és szektariánus nézeteket. A buddhista filozófusok tanításaihoz hasonlóan (kétfokozatú igazság) úgy vélte, hogy bár a vallási formák sokfélék lehetnek, a végső igazság az ember számára rejtve marad. A világillúzió (májá) mögött rejtőzik a végső valóság, amelynek megragadásához meditációval juthatunk közelebb. Világnézete szerint a személytelen „Minden-Egy” létezik, akinek hatása csak a „máján” belül érvényesül. A kultuszok és rituálék csak lépcsőfokok az abszolút megértéséhez, amely maga túl van minden szón és gondolaton. Sankara filozófiája a mai napig érezteti hatását, az ortodox hindu világnézet alapja.

A hindu világkép és pantheon

A puránák a világrendszert egy földkorongként képzelik el, amelynek középpontjában a Méru hegy áll. A föld alatt szellemek és démonok laknak, ide kerülnek a gonosztevők és itt van a hindu pokol. A föld felett egymásra rétegezett világok, az istenek és szellemek lakóhelyei vannak. A világrendszert burok veszi körül és végtelen számú hasonló társával, időtlen idők óta lebeg a világegyetemben.

Az upanisadok óta az istenek rangsora és jelentősége a mitológiákban folyamatosan változott, ma a hindu pantheon első helyét a trimurti, azaz a három isten: Visnu (a megtartó), Siva (a pusztító) és Brahma (a teremtő) foglalja el.
A védikus istenek tisztelete is megmaradt, így Indra, az istenek királya, vagy Varuna, Agni (a tűzisten) és Mitra sem vesztettek jelentőségükből. Ezek az úgymond másodlagos istenek megfelelnek a nyugati hitvilág "angyalainak", többnyire egy bizonyos ügyért, dologért, cselekedetek végrehajtásának sikerességéért felelnek (például az elefántfejű Ganésa). Emberfeletti képességekkel bírnak, ám ugyanúgy alávetettjei a Dharma, a Karma törvényeinek, és cselekedeteiktől függően akár alantasabb, esetleg emberi formában születhetnek újjá. Az ezernyi démon (ráksaszák), a több száz isteni, vagy isteni tulajdonságokkal felruházott lény, aszkéta, brahmana, az indiai vallást rendkívül sokszínű formációvá teszik, így szinte adódik a mitológiai tanköltemények és csodás elbeszélések hatalmas mennyisége.

A három főisten mégis különleges helyet foglal el a mitológiai rangsorban, mivel nemcsak egyfajta uralkodószerep jutott számukra, hanem minden lényhez hasonlóan, dharmájukat teljesítik be, amely a legmagasabb szintű Dharma, a világ egészére kiható következményekkel. Ennek megfelelően értékelik szerepüket a legkülönfélébb vallási irányzatok, szekták és filozófiai iskolák is, sőt, több iskola a "minden egy" elve alapján egyazon végső valóságot látja bennük, amelynek a három megszemélyesített isteni lény csak más-más megnyilvánulása.

Visnu a Védákban még kevéssé előkelő istenség volt, jelentősége az évszázadok során egyre nőtt, ahogy különféle hősökkel és istenségekkel azonosították. A világ fennmaradása felett őrködik, az emberiség erkölcsi tisztaságáért felel és veszély esetén, a romlás időszakaiban megtestesülései (avatárák) útmutatást nyújtanak a társadalmak fennmaradásához. Ezek a megtestesülések a következők voltak: hal, teknős, vadkan, ember-oroszlán, törpe, Parasuráma (baltás Ráma), Ráma és Krisna. A jövőben, a jelenlegi világkorszak végén mint Khalki, a lófejű istenség fog megtestesülni, hogy felvegye a harcot a gonosszal.
Visnu az örökké létező megtartó, aki a nagy világkorszakok (jugák) között emlékszik az összes lélekre vonatkozó karmikus elrendelésre, megálmodja az új világot, annak minden megnyilvánulásával együtt és vigyáz annak rendjére.
Létrehozza (köldökéből kihajtó lótuszlevélen) Brahmát, a teremtőt, aki fizikailag teremti meg a világokat, a körforgásban a lelkeket fizikai testtel látja el, és mint demiurgosz, építőmesterként felfűzi a sorsokat az Örök Világtörvény mindent átható szövetére. Brahma dharmáját teljesítve visszavonul az öröklétbe, várva újabb jelenésére.

A trimurti legproblémásabb és leginkább vitatott alakja Siva, a pusztító, aki a védikus Rudra természetisten utódjaként, kezdetben mint a betegségek terjesztője és a pusztítás istene, de mint a nemzőerő megszemélyesítője (linga -phallosz- képében tisztelt isten) is megjelenik. Ő az, aki mérhetetlen aszketizmusával szellemi lénnyé válva, a világegyetem szövedékét uralja és bármikor képes felbontani azt. Dharmája a pusztítás, aki a nagy világkorszakok végén megsemmisíti a mindenséget, hogy Visnu majd tiszta lapokkal újjáteremthesse azt.

Ahogy Visnut, úgy Sivát is sok hindu a legfőbb istennek tartja, így Indiában két vallási párt vetélkedik egymással: a visnuiták és a sivaiták. A nagyfokú vallási tolerancia természetesen nem engedi meg, hogy éles törésvonalak, háborúk szabdalják a vallásrendszert, a különbségek elsősorban a vallásfilozófiai iskolák eltérő értelmezéseiben jelennek meg. Visnu- és Siva-templomok százával találhatók minden nagyvárosban, míg Brahmának ezzel szemben csak két vagy három templomot szenteltek egész India-szerte, utalva arra, hogy Brahma "csak" meghatározott feladatokat lát el, nincs kihatása mindenkori életünkre.

A legnagyobbak mellett a régi védikus istenek is folyamatos szereplői a különböző korokban létrejött mitológiáknak, akik a védákban még mint az égtájak őrei szerepeltek, így a szélisten Váju (Délkelet), vízisten Varuna (Nyugat), a tűzisten Agni (Délnyugat), a viharisten Indra (Kelet), a holdisten Csandra (Északkelet), a gazdagság istene Kubera (Észak), és a halál istene Jama (Dél) játszik fontos szerepet. A rendkívül színes, szerteágazó és sokszor egymásnak ellentmondó mondakört a nagyszámú szellemek, démonok, félistenek, hősök, jósok és aszkéták teszik változatossá. Mivel isten személye mindenben megnyilvánul, és létezésével a legfőbb jót testesíti meg, a hinduizmusban a démonok (ráksaszák) sem feleltethetők meg a nyugati felfogás szerinti ördög képzetének. Félelmetes pusztító erejüket a főistenektől kapták, szolgálataikért cserébe.

Fontos szerepet töltenek be a trimurti istenségek feleségei, akikről feltehetőleg a termékenységkultusz maradványaként, kiterjedt mondakört alakítottak ki. Sokan hiszik, hogy a trimurti istenei csak feleségeikkel együtt, azokkal együttműködve fejthetik ki isteni tevékenységüket.

Visnu felesége, Laksmi a szerencse istennője, Brahmáé Szaraszvati, aki a tudomány istenasszonya. Siva felesége azonban, akárcsak maga Siva is, az évezredek folyamán ellentmondásos, így gyönyörű és szerelmes, de egyben félelmetes pusztítóként is megjelenik. Az ellentétes tulajdonságokkal bíró alakjait eltérő nevekkel is illetik, így egyszer Durgá, a "nehezen megközelíthető", máskor Parvati az odaadó, de nevezik Umának, Gaurínak is. A természet örök körforgását személyesíti meg, amely létrehozza, majd elpusztítja a világ jelenségeit. Bizonyos indiai vidékeken, például Bengáliában, tisztelete még férjét, Sivát is háttérbe szorítja, mert az őserő (sakti) megtestesülését látják benne, aki nyakában halálfejes láncával, összekuszált hajjal és félelmetes ábrázattal, tánc közben pusztítja el a világot. Más helyen ennek az istenségnek a neve Káli, és a sötét halálkultuszok legfőbb alakja.

Külön kategóriát jelentenek az istenként tisztelt állatok és növények. A tehén a hinduk legszentebb állata, neve Gomátá, a tehénanya. Úgy tartják, hogy az összes isten székhelye. Testének minden részét más-más istenség lakja.
A kobrát Siva fia, Szubrahmanja megtestesülésének tartják, az asszonyok férjük hosszú életéért, a lányok férjhezmenetelük elősegítéséért imádkoznak hozzá. Az isteni megtestesülések miatt szent állat a holló, papagáj, kutya, tigris, teknős, ezerlábú.
A szent növények közül kiemelkedően fontos a szikomorfa, melyről úgy tartják, hogy Visnu teljes alakja. Gyökere Brahma, törzse Visnu, koronája Siva. Ágaiban istenek laknak, gyökerében a Védák. Teljes alakjában a szent om szócskát is megtestesíti. Képes minden kívánságot teljesíteni. Ugyanígy szent növénynek tartják a banjan-fát is, ami alatt szívesen meditálnak Visnu és Laksmi tiszteletének adózva. Szinte minden hindu háztartásban megtalálható a tulaszi-növény, amely az Ajurvédában is feltűnt, Visnu tisztelőinek kedves növénye.

A hinduk istenségnek tekintenek egyes folyókat, hegyeket is. A Gangesz a mellékfolyóival együtt a leginkább tisztelt szent folyó, amelynek vízében a hívő megtisztul bűneitől. Az ősök partján, Varanasziban (Benáresz) végzett szertartás képes arra, hogy megszabadítsa az ősöket az újraszületések körforgásából (szanszara). Nem csak a Gangeszt tekintik azonban szentnek, hanem India szinte minden nagyobb folyóját, így szent a Brahmaputra, Narmada, Mahánadi, Godavári, Krishna, Kaveri és a Tungabhadra is.

A Himalája Visnu lakóhelye, ezért szentnek tekintik. De az isteneknek India-szerte számtalan hegy-megtestesülése van.

A pantheon lakói folyamatosan bővülnek. A tanítómestereket tisztelői isteni rangra emelhetik, akár úgy, hogy tudásával és példás életével kiérdemli a rangot, akár úgy, hogy hitük szerint valamely istenség közvetlen reinkarnációjának tekintik őket. Az advaitavédanta szerint az emberek az isten tükörképei, ezért az isteni megtestesülések száma folyamatosan bővül.

A hinduizmus azonban nem csak ember, állat, növény vagy hegy isteneket ismer, hanem absztrakt formákat, szimbólumokat is. A legfontosabb ezek közül az „Om” (Aum) szócska, a misztikus hang, amely az A, U, M betűk összetételéből származik. Az „A” jelenti a világmindenség keletkezését, az „U” a megtartását, az „M” pedig a pusztulását. De jelenti azokat az istenségeket is, amelyek e folyamatokat előidézik, tehát Brahmát, Visnut és Sivát is. Az „Om” az egész világmindenség esszenciája, megelőzi még a Védákat is, így az upanisadokat, a szertartásokat és a vallási műveket is. A Védák ezzel a hanggal kezdődnek. Jelentősége olyan nagy, hogy a hinduizmus szimbólumaként ennek a hangnak a szanszkrit írásképét használják.

Az istennel való kapcsolatot erősítik a mantrák és a mandalák.
A mantra isteni eredetű mondat, szótag, esetleg vers, amely az ember kapcsolatát erősíti Istennel. Folyamatos ismétlésük átlényegíti a hétköznapi ember tudatát isteni, transzcendentális állapotba, így Istennel való kapcsolata közvetlenné válik. A hinduk mellett a buddhisták is széles körben használják meditációs gyakorlataik közben (om mani padme hum). A mantrát többnyire a hindu a gurujától kapja, sokszor személyre szabottan. Ezt meghatározott helyen, időben és módon kell gyakorolnia. Az egyik legfontosabb, a bráhmanák által naponta háromszor végzett mantra a Gájatri mantra. A tantrikusok úgy tartják, hogy az istenek és a világ bizonyos hangokon alapulnak, így a világ harmóniájának megbomlása a hangok által helyre is hozható. Ezek a hangok nem egyszerű hangzók vagy betűk. Mágikus, isteni lényeggel telítettek, függetlenül attól, hogy jelentenek-e valami konkrét létezőt.

A mandala szó jelentése kör. Ez egy körökből és vonalakból álló, geometrikus beosztású színes ábra, amely egy központi mag (bindi) körül helyezkedik el. A mandalát pontos számítások alapján készítik, ennek megfelelően más és más hatást tulajdonítanak neki. A mandaláról elmondhatjuk, hogy a mantra geometrikus megfelelője.

Jelképek

A hindu vallás rendkívül gazdag jelképrendszere a mindennapi élet eseményeiben, a vallási és rituális élet díszítéseiben, a divatban, vagy a művészetek területén játszik jelentős szerepet. Ezek közül néhányat érdemes kiemelni, mint a nyugati kultúra szempontjából furcsa, vagy szokatlan elemeket.

• A svasztika a "szvaszti= jólét, boldogság" szóból származik. A kereszt önmagában sok kultúrában a dinamikus együtthatások szimbóluma. A végükön jobbra vagy balra hajló, megtört keresztek az állandó mozgást jelképezik. A napisten, Szúrja jeleként értelmezik és az ajtófélfára festve az ártó szellemek elűzésében tulajdonítanak neki szerepet. A jobbra tört svasztika Visnu és Ganésa jelképei és a négy életcélt, illetve a szerencsét jelenti. A balra hajló svasztika szerencsétlenséget, romlást jelképez.
• A bindi egy festett, vagy bársonyból készült, kb. fél-egy centiméter átmérőjű pontszerű alakzat, eredetileg a férjezett (nem özvegy) nők jelképe, amelyet a homlokuk közepén hordanak. A színe változhat, sokszor a ruházattal összhangban. A különböző társadalmi eseményeken az alkalomhoz illő színű bindit viselnek, így például temetésen fehéret, esküvői ünnepeken pirosat. Manapság mint divatcikket fiatal hajadon lányok is felteszik, sőt az Indiában élő mohamedán nők is hordják.

A szantálfapasztával, kurkumával vagy szent hamuval húzott három sáv, az Y vagy U-alakú jel, a hindu szekták és kasztok jelölésére szolgál, többek között a Siva hívők és a Visnu követők megkülönböztetésére.

• A mudrá bizonyos kéztartás, amelynek jelképes, sokszor mágikus jelentése van. Az istenszobrok nagy többsége valamely mudrá szerint tartja a kezét, melynek a hinduk számára ismert és fontos jelentéstartománya van. A legismertebb mudrá az ú.n. abhaja-mudrá, a félelemnélküliség (abhaja) kéztartása.

A rituális élet eseményei és a papság

A hívők, életük során, életkoruknak és kasztjuknak megfelelő, kötelező liturgikus eseményeken esnek át, amelyet a papok (brahmanák) szolgáltatnak ki.

A hinduknak életük során célkitűzéseket (purusárthák) kell megfogalmazniuk. Ezek a célkitűzések a vallás és a társadalmi elvárások alapján szigorúan szabályozottak.

• Dharma, az igazságosság elmélete. A tetteknek igazságosaknak és erőszakmentesnek kell lenniük, a szakrális törvények előírásainak megfelelően.
• Az anyagi jólétre való törekvés (artha). Ez a célkitűzés eltökéltségre és arra tanít, hogy az embernek nem szabad meghátrálnia a nehézségek előtt, önmaga és családja boldogulását kell szem előtt tartania.
• A vágyak kielégítése (káma), beleértve a szexualitást is.
• A megváltás (moksa) elérése, azaz az újjászületések körforgásából való megszabadulás akarása.

Ez a négy életcél a hinduk szinte valamennyi szertartásában központi szerepet játszik. Bár kezdetben a három felső kasztra vonatkoztak ezek az előírások, de minden kasztra érvényes a dharma, a lopás elkerülése, az erőszakmentesség, a tisztaság és az érzékszervek feletti uralom törvénye.

Az életcélok megvalósításához megfelelő életmód szükséges, amely a felső három kaszt számára kötelező. Ezek az életmóddal kapcsolatos előírások a következők:

• Bráhmacsarja - a tanulás évei. A Védák, a sasztrák (tudományok), a vidják (művészetek) tanulmányozása mellett, valamely szakma elsajátítását írja elő egy guru (személyes tanító) útmutatásai alapján. A tanuló a guruhoz költözik, és köteles őt és annak családját szolgálni. Meg kell tartóztatnia magát az élvezetektől, a luxustól, többek között nem ehet húst és mézet. Ez az időszak 8-36 éves korig tarthat.
• Grihaszta - családalapítás. Az ember életének második szakasza a családalapításról, gyermeknemzésről, a politikai és társadalmi életben való részvételről szól. Ebben a szakaszban kell megalapozni azt az anyagi jólétet és biztonságot, amely a család hosszú távú túlélését biztosítja az élet viszontagságai között.
• Vánaprasztha - "erdőbe indulás". Amikor az ember az első két korszakon túljutott, a család révbe ért, a gyerekek már nem szorulnak gondoskodásra és fokozatosan átveszik a szülők feladatait. A hívő már elég érett ahhoz, hogy eddigi életét kellő távlatokba helyezze, és világi tapasztalatait önnön belső vizsgálódásaival gazdagítsa. Ezt az időszakot a zarándoklatok, a világtól való elvonulás jellemez.
• Szannjásza - a világról való lemondás. Miután az ember valamennyi korszakot átélte, megérett az idő arra, hogy szembenézzen élete utolsó állomásával. Erényes élete jutalmaképpen derűsen várja a halált, amely után magasabb létformában születhet újjá. A végső cél természetesen a megváltás, a moksa, az újjászületések körforgásától való megszabadulás elérése.

Szertartásaikat gazdagon faragott templomaikban végzik, a fő helyen az általuk elsőként tisztelt isten szobrával, akinek ételeket, virágokat, illatosítószereket, gyertyákat és keneteket ajánlanak fel. Az istenek számtalan cselekedetét és megnyilvánulását ünneplik, gazdag rítusok sorozatát építve ki a hívők körében. Az élet maga is szent megnyilvánulás, így természetesnek veszik, hogy a vallási áhítat annak minden percében jelen van.
Azonban a brahmanáktól kiszolgáltatott 16 szentség (szanszkára) kötelezően csak a magasabb kasztok férfi tagjaira vonatkozik: névadás, első szilárd étel fogyasztása, első kimenetel a házból, első hajvágás. Rituálé keretében viszik el a brahmana tanítómesterhez, hogy a védákat tanulmányozhassa, majd onnan a hazatérés szentségével távozik a világi életbe. A házasság szentsége, és azt követően a férfiutódok biztosítása újabb szentség felvételét jelenti, majd a terhesség alatt a magzatot óvó szertartások következnek. A végső szentség felvétele a hindu temetés, a hamvasztás alatt történik. A szertartások azonban itt nem érnek véget. A holtak szellemének felajánlott áldozatokkal biztosítják az elhunyt bejutását az ősök nagy szellemi közösségébe, majd a gyászév letelte után évente mutatnak be áldozatokat a felmenőknek, a dédapáig bezárólag. A hamvasztás után önmaguk rituális megtisztításáról is gondoskodnak.

A szertartások tisztaságának megőrzése és pontos lefolytatása érdekében papok (brahmanák) jelenlétére van szükség, akiket mindezen szolgáltatások igénybevételekor gazdagon megjutalmaznak, megvendégelnek. Ennek is köszönhető, hogy az idők folyamán hatalmukat rendkívüli módon megszilárdították. A brahmanák szigorú jelenléte a társadalmi élet minden szintjén - a falusi kisközösségektől a királyi udvarig - magában hordozta egyrészt a társadalmi szerkezet nagyfokú ismeretét, amelyet a kasztrendszer kifejlődése csak elősegített, másrészt a manipulatív szándékot a hatalmi pozíciók megragadására. A szektás vagy ősi vallások beolvasztásával a brahmanák befolyásuk alá tudták vonni a különböző, a széles néprétegek között felbukkanó vallási áramlatokat, így ennek is köszönhető a hindu vallásrendszer rendkívüli gazdagsága. A brahmanák hatalmát és öröklődő előjogait azonban tekintélyük ellenére, időről időre bizonyos szellemi mozgalmak megkérdőjelezték (dzsainizmus, buddhizmus). A kasztrendszer és a rendkívüli hagyománytisztelet megkönnyítette a brahmanák harcát ezekkel a törekvésekkel szemben, így ez a kaszt a mai napig az indiai társadalom legbefolyásosabb rétege.

Folytatás...